Voltál már úgy, hogy valamit nagyon, de nagyon akartál szeretni, de mégsem sikerült? Mi így jártunk a Hotel Velinac Konoba Ribar éttermével Horvátországban!
November elején, az óvodai ősziszünetet Horvátországban töltöttük a Plitvicei-tavaknál. Direkt nem nyáron jöttünk, hátha így elkerülhetjük a turista dömpinget. Nem tudom, mennyien lehetnek főszezonban, de jó idő esetén most is kerülgethetjük az ázsiai, sőt a magyar látogatókat. Többször hallottam az anyanyelvem, mint magát a horvátot. Megjegyzem, nekem két napba tellett az egész park bejárása: míg az első nap az alsó tavaknál mozdulni sem lehetetett a tömegtől, addig a következő nap, szemerkélő esőben a felső tavaknál szinte csak mi sétáltunk a gyerekekkel.
Viszont, ha elérhető távolságra van tőlünk a tenger, a strandidő elmúltával sem tart vissza minket semmi sem attól, hogy kihagyjuk. Így jutottunk el most is, a hegyeken keresztül Karlobagba.
Az apró tengerparti település magyar vonatkozásba azért érdekes, mert a XV. században királyi birtok volt, s ura nem más, mint Mátyás királyunk. A hely igazi különlegessége, hogy ha hegyvidéki, mediterrán, vagy tengerparti hangulatra vágyunk, akkor azt itt biztosan megtaláljuk. Tengerparti strandjain kipihenhetjük magunkat, a Velebit szerpentinjein kacskaringózhatunk, de sétálhatunk az úgynevezett „Fortico” erőd maradványai melletti, nyugalmat sugárzó mediterrán kertben is.
Mi mindezek helyett egyszerűen csak egy finom, ízletes tengerparti ebédre vágytunk – friss hallal, herkentyűkkel.
Kint ülünk a napsütésben a lugasban, hallgatjuk a víz morajlását, miközben egy jóízűt falatozunk…
Persze, nyugodtan mondhatod, hogy ezzel ne novemberben, a szezon után akarjon felvágni az ember lánya, de voltunk olyan merészek azt gondolni, hogy egy ilyen álom simán elképzelhető egy turisztikailag is tengerre épülő kikötőben! Igen, még ilyenkor is létezik egy minimális elvárás egy nyitva tartó étteremtől.
Kifejezeten szép, napos idő volt. Plusz 17 fokot mutatott az autónk hőmérője. A városközpontban a parkolót közvetlenül a tengerparton alakították ki, ahol szinte vártam, hogy a fel-felcsapódó hullámok elérjék az autónk orrát. Körül nézve számos éttermet láttunk. Az egyik nagyon hangulatosnak tűnt: egy kis téren állt, előtte kedves terasz, ami a cserepes virágoktól és a filagóriától délvidéki kertnek hatott. Összesen hat asztal közül négynél ültek és falatoztak – később dohányoztak is, nem zavartatva magukat a többi étkező vendég, sőt a gyerekek miatt sem. Gondoltuk, leginkább helybéliek lehetnek, akik tudják, hol jó enni, így bizakodóan, még mit sem sejtőn foglaltunk mi is helyet. Utóbb derült ki: csak arról volt szó, hogy a legtöbb étterem egyáltalán ki sem nyitott, ha meg mégis, akkor sem volt konyhájuk. Ez volt az egyetlen, ahol enni is lehetett.
A legelső sokk az volt, amikor a fiam imádta limonádéra azt mondták, hogy nincs. Csak üveges gyümölcslevet tudnak felszolgálni. Mondjuk, így már jártunk máshol is, ez annyira nem meglepő, viszont az már igen, hogy egyáltalán nem volt semmilyen fajta alkoholmentes sörük. Sehol sem szoktak ezerfélét tartani, de általában azért gondolnak az absztinens vendégekre is. Vagy nem?
Valójában én csak legyintettem ezekre a hiányosságokra, mert engem szó nélkül kiszolgáltak – egy szénsavmentes ásványvizet rendeltem –, illetve az anyai szívem csak úgy olvadozott, amikor az egyik ott dolgozó hölgy kedvesen gügyögni kezdett (úgysem érti a horvátot) Csongorral, majd hozott Pókemberes kifestőt Zsombornak egy doboz – igaz kitört hegyű – színes ceruzával. Egyetlen egy etetőszékükről mi lekéstünk, egy kislánynak adták oda korábban.
A szomszéd asztalnál egy olasz pár csemegézett valami tésztafélét (tortellinit, ha jól láttam, de lehetett ám krafi is). Megkívántam, de nem csak én. Mindhárman tésztafélét rendeltünk, amiket jó 40 perc múlva szolgáltak fel. fuži basilico e tomato, spaghetti frutti di mare, és mediterranean octopus casarecce.
Most azon gondolkodom, milyen sorrendben említsem meg őket…
A fiamnak maradtunk a hagyományos ízvilágnál, amiben biztosak voltunk, hogy megeszi. Jól döntöttünk, mert kiderült, ő kapta hármunk közül a lehető legehetőbbet. A fuži speciálisan isztriai tésztaféle, amit a szlovének és a horvátok is magukénak vallanak. Itthon leginkább a rövidcső tésztával helyettesíthető. Tökéletes választás szószokhoz, ragukhoz. Bár nem ilyen látványhoz szoktam, amikor tésztát szolgálnak fel, de textúrájában nem találtam benne túlságosan nagy hibát. Maximum a fűszerezése lehetett volna merészebb. Hozta az otthon elkészített – leginkább bolti – raguk színvonalát, viszont az olaszokét nemhogy nem közelítette meg, de egyáltalán nem is hasonlított rájuk.
A tésztám egy S alakú Dél-Olaszországból származó fajta volt, mely alakjának köszönhetően bármilyen szószhoz kiváló. Kábé ennyi, amit igazán elmondhatok pozitívumként. A szósz itt is sima üveges paradicsomszósz, talán kicsike fokhagymával ízesítve. Fogadni mernék a polipot felszolgálás előtt vették ki a mélyhűtőből, és éppenhogy csak kiolvadva forgatták bele a raguba. Hideg, rágós, szinte nyers volt. A szósz is csak annyira volt langyos, amennyire a forró tészta átmelegítette.
Mi még jól jártunk, de a spagetti kimondottan rossz volt. Ízetlen, hideg, fagyasztott borzadály. Több szó ne is essék róla!
S mindezért átszámítva több mint 10.000 forintot fizettünk.
Hiába tengerpart, hiába sok vendég, hiába minden, a Hotel Velinac Ribar tavernáját tényleg mellőzd, ha nem akarsz szánt szándékkal rosszat enni!
