Azon gondolkodom, mi köré építsem fel a mostani bemutatást. Írhatnék kávéról is, mivel az olasz kávé világhírű, vagy a nápolyi, kis kávézóról a Dóm mellett, de arról a sütiről is, amit csak úgy hívnak, hogy babà, de egyáltalán nem adható gyerekeknek, hiszen rummal áztatott tésztáról van szó. Mit szólnátok, ha nem csak az egyiket járnánk kizárólag körül hosszú, hosszú oldalakon keresztül, hanem mindegyikről ejtenék egy-két szót?
Benne vagytok?
Akkor tessék, tessék csak! Fáradjatok velem Nápoly zegzugos, kissé szemetes utcáira!
Un cappuccino per favore!
Ugye senkinek sem kell ecsetelnem, hogy az olasz kávé milyen finom? Azok is tisztában vannak ezzel, akik még egy korty feketét sem ittak, hiszen köztudott, hogy legkönnyebben magát a kávégépet is Olaszország nevével lehet eladni. Jó, ebben az is közrejátszik, hogy az első espresso gépet egy olasz férfiembernek, Luigi Bezzerának köszönhetjük (igen, azóta is találkozhatunk a nevét viselő márkával). Ezek a gépek még főzték a kávét, a víz hőmérséklete 100 °C fölé emelkedett, amitől még inkább csersavassá és kesernyéssé vált az ital. A lágyabb, könnyedebb ízt egy rugós csapszelepnek köszönhetjük, ami nem engedi a vizet 90 °C fölé melegedni. Emiatt jelenik meg a kávé krémje is, ami nélkül nem espresso a presszókávé sem.
Mivel az emberi ízlés olyan változatos, mint ahány csillag van az égen, nem tartom szükségesnek azt taglalni, milyen sokféleképpen ízesíthetjük az espressot. Nápolyban járunk, így elsődlegesen most az olasz kávékultúráról beszélünk. Náluk a kávéban (is) megjelenik a „dolce vita” életérzés és a minőség-központúság együttese.
Személy szerint a kávét tejjel szeretem, ezért általában vagy cappuccinót, vagy café au lattét rendelek. Az olasz kávéfajtákhoz kivétel nélkül habosított tejet adnak. Viszont a kávéfogyasztásom nagy hátránya, hogyha minél több tartós tejet öntenek belé, annál jobban kiérzem azt a fura utóízt, amitől az egész őrületemet fuccsba dobhatom, mert elveszíti tőle a különleges zamatát, amit én annyira kedvelek. Emiatt leginkább cappuccinót szoktam rendelni. Most is úgy tettem, és egyáltalán nem bántam meg!
Az olaszok mindig és mindenhol eltalálják azt a tökéletes kávé és tejhab elegyet, amitől a cappuccino fenségessé válik!
Az igazi ínyencek nem szoktak semmit sem kérni a tetejére, hiszen a csoki szétszedi a tejhabot, a fahéj fel sem oldódik benne, de én az utóbbinak imádom az ízét, szóval, ha tehetem, külön kérek hozzá. Most mégiscsak az „őshazájában” jártunk, nem akartam kitűnni semmi flancolással, inkább csak mellette megkóstoltam volna a nápolyi specialitást.
Amikor kiderül, hogy a Dóm árnyékában is caffè del Professore kapható…
Utolsó napunkat töltöttük Dél-Olaszországban, és még nem húztam ki mindent a bakancslistámról. Muszáj volt bemennünk egy igazi kávézóba! Nemcsak úgymond „talponállóba”, ahol ugyanolyan finom kávékat kaphatunk, mint egy híres-neves találkozóhelyen, hanem egy olyanba is, ahol süteményeket is árulnak. Elvileg minden utcában van egy-kettő ilyen, de a történelmi belvárosban biztosan, mégis kora reggel, amikor arra jártunk, nem akadt egy sem nyitott az utunkba. Végre egy népszerűnek tűnő, sarki cukrászdába botlottunk, de közölték velünk, hogy a babà már elfogyott. Sajnálkozva, tovább kellett keresgélnünk, míg egy kutyás férfi meg nem állított minket. Éppen mellettünk vásárolt a cukrászdában, és hallotta, hogy babàt szeretnénk venni; tud egy közeli helyet, kövessük. Bízva a szerencsénkben követtük. Visszavezetett minket a város Dómja mellé, egy kicsike, de annál zsúfoltabb kávézóba. Nem voltak annyian, mint az előzőben, de a hely mérete is feleakkora volt. A tábláján egy palermoi kávémárkát hirdetett, a Caffè del Professorét, aminek a különlegessége az apró, kerek és szimmetrikus kávébabok, amiket kávégyöngyöknek is neveznek. A homogén méretüknek köszönhetően egységesen pörkölhetők. A gondolattól is összefutott a nyál a számban.
Babà piskóta a Caffè Doumóban
A pultnál kikértünk egy esspressót, egy cappuccinót és a várva várt süteményünket, a babàt, majd leültünk egy kerek asztalkához.
Nézzétek csak azt a tejhabot, és azt a cukormázas piskótát:
Igen, a babà (amit Magyarországon még Szavarinként is ismernek a francia Brillat-Savarin gasztronómus után) nem más, mint egy fánkféleség. Kívülről úgy néz ki, mint egy piskóta, vagy muffin, de ahogy beleharapunk… Elsőként ragadunk a cukortól, a széle pedig ropogós, de a belseje omlóssá és szaftossá válik az átitatott rumtól (esetleg limoncellótól). Mesésen édes – már-már túlzottan is émelyítős. Máshol még tejszínhabbal és gyümölcsökkel szolgálják fel, itt most ezek elmaradtak, de bevallom őszintén, egyáltalán nem hiányzott a számunkra.
Annyira finom volt, hogy alkohol ide, vagy oda, egy falatot kaphatott belőle a fiam is, hogy megkóstolhassa (legalábbis egy fotó erejéig):
A képek minősége miatt elnézést kérek, akkor még eszembe se jutott, hogy külön a blog számára készítsek fotókat.
A helyről több információval nem szolgálhatok, de ha megtetszett, és ki szeretnétek próbálni, ha Nápolyban jártok, a 163 Via Duomo alatt megtaláljátok a kicsike rózsaszín caffeteriát.
A Caffe del Professore márkáról angolul, vagy olaszul olvashattok a weboldalukon, míg az olasz espresso eredetéről a Coffee Facts oldalon.
Amennyiben olvasnátok még tőlem Nápolyról, azt is megtehetitek a Sub Rosa blogon.
