Kezdetben arra gondoltam, hogy – a tavalyihoz hasonlóan – kipróbálok néhány éttermet a Gourmet Fesztiválon, és róluk írok. Magammal rángattam a párom, sőt a fényképész anyukámat is, hogy készítsenek helyettem sok-sok jó képet, mert én a mai napig csak ismerkedem a Canon 600D fényképezőgépemmel, de össze nem barátkoztunk. A szavak jobban a barátaim, mint a képek.
Végül a következő élménybeszámoló kerekedett ki belőle:
A Gourmet Fesztivál az a hely, ahová évente egyszer elmegyünk, finomakat eszünk, iszunk és jókat beszélgetünk. Kihagyhatatlan, amit hónapok óta várunk. Sőt a minden évben színvonalas fesztivál miatt jön mindig haza ilyentájt anyum a férjével!
Hetek óta izgatottan vártam. Nézegettem a kiállító éttermek listáját, a menüjüket, és tervezgettem, mit fogok megkóstolni, miről írok nektek. Végre kimozdulhatok hosszabb időre is, igaz a gyerekekkel, de az idén séfsulit is tartanak a gyerkőcöknek, az idősebbikem pedig négyévesen már érdeklődhet a kulináris élmények iránt. A kicsi meg olyan természet, hogyha szabadba visszük, rögtön elalszik és legalább három óráig fel sem ébred. Még az applikációjukat is letöltöttem a telefonomra. De tudjátok, ember tervez, Isten végez…
Amennyiben a nyitónapon megyünk, több érdekességet is megtudhatunk magáról a rendezvényről, illetve magukról a kiállítókról, a workshopokról, de mivel családos program keretében látogattunk el a fesztiválra, így szombati napra időzítettük. Kipihentebbek, nyugodtabbak vagyunk és több időt is ott lehetünk, hiszen megszokottan csütörtökön csak 17 órakor nyitotta meg a kapuit, míg péntek-szombat-vasárnap 12 órától fogadták a vendégeket.
Gondoltam én, de a valóságban úgy alakult, hogy akaratlanul is a péntek éjszakám több mint felét a kanapén ülve töltöttem, ami nem segített az egyébként már két hónap óta tartó kialvatlanságomon sem. Ráadásul két gyerekkel elindulni sem olyan könnyű, mint azt feltételezné az ember – hiába szerettünk volna nyitásra érkezni, volt az egy óra is, mire a Millenárishoz értünk. Főleg, hogy alig találtunk parkolóhelyet. A Mammut mélygarázsába, illetve szabad parkolójába állhattunk volna, de mi jobban preferáljuk az utcai parkolást.
Egy olyan eseményre érkeztünk, ahol azért jócskán a zsebünkbe kell nyúlni, ha végig akarjuk kóstolni mindazt, amit elterveztünk. Erre én mit felejtek otthon? A pénztárcámat az összes irattal, bankkártyával! Egy szóval, hirtelen másokra lettem utalva. Bár nem ez volt a legnagyobb hátráltató a napban, hiszen nem egyedül mentem. Sokkal inkább a gyerekek.
A jegyhez idén is számos ajándék járt, mint egy papírvékonyfalú borospohár, egy Jamie Oliver magazin, egy szendvicske és emellett még bor-, sör-, illetve pálinkakóstolók. A poháron kívül semmire nem tartottunk igényt, leginkább amiatt, hogy autóval voltunk, illetve szoptatás mellett nem szívesen fogyasztanék alkoholt. Ráadásul első utunk sem lehetett más, mint a Digo Nápolyi Pizza standja, amihez persze azonnal át kellett szelnünk az egész területet. Tudjátok, ha veletek van egy farkaséhes négyéves, akkor lehet akármilyen guszta mangalicasonka, vagy különleges epertatár, neki csak egyetlen egy lebeg a szeme előtt: a pizza. A Digo, ahol tradicionális nápolyit készítenek, most mangalicapörccel, -zsírral és bazsalikommal szórták meg az igazán olaszos tésztát. Saját fotó nem készülhetett róla, mert Zsombor közölte, hogy ő, illetve az általa fogyasztott ételek, italok nem fotózható, mi meg tiszteletben tartjuk a kívánságát, annak ellenére is, hogy ő lett volna az elsődleges alany.
Csongor is keresztbe tett az elképzelésünknek. Alighogy megérkeztünk, felébredt, és jelezte, hogy ő bizony ám, de éhes. Muszáj volt először őt ellátnom.
A gyerekek elvileg jóllaktak, jöhettünk mi felnőttek. A Divin Porcello Sonkabárban kezdtünk, ahol kóstolás szintjén kértünk egy sonka- és egy juhsajttálat. Az utóbbi rukkolán tálalt spanyol manchego és sziciliai pecorino szeletekből állt. Az erőteljes ízű sajtokhoz Jacques Liszt kenyeret kaptunk, illetve megkóstolhattuk még a narancshéjas pecorinot is. Annyira belemerültünk az ízek párosításának tanulmányozásába, hogy észre sem vettük: mások előszeretettel a mi táljainkból lakmároznak.
Innen a Roseinsten Vendéglőt vettük célba. Nem voltak messze egymástól, csak éppen annyira, hogy az addig nyugodtan levő kisfiam izegni-mozogni, de leginkább sírni kezdett. Nem maradt el többet a babakocsiban. Ezután másból sem állt az aznapi programom, csak ültem egy asztalnál a karomban a gyerekkel, és vártam, hogy hozzák elém a finomabbnál finomabb fogásokat. A Roseinstenék egy világkörüli útra invitáltak a menüjük összeállításával – Tokiótól Kanizsáig barangolhattuk be velük a Földet.
Mi Mexikóig utaztunk velük a Rosentaco de Mexicóval: a tacot bárányhússal, sóletrizottóval, salsával, cheddarsajttal és guacamoléval pakolták meg. Kis vonatozás is belefért a Masiniszta álmával: a mangalicapofát kanizsai dödölével tálalták. Mindkettő isteni finom volt. Nem tudnék a kettő közül választani, hogy melyik ízlett jobban.
Még csak most kezdtük a kóstolgatást, de a gyerekek máris közbe szóltak. Amíg Csongor ugyan elvolt az ölemben – higgyétek el, nem a legkényelmesebb félkézzel csemegézni –, addig Zsombor elunta magát. Meglepetésemre őt nem érdekli a sütés-főzés, ő már jól lakott, futkározni szeretne, na meg kacsákat etetni.
Viszont akkora tömeg volt, hogy egy percre sem lehetett felügyelet nélkül hagyni. Emiatt a látható képeket is én készítettem, mert a többiek leginkább babysittert játszottak. Így is találkoztunk egy kisfiúval, aki elveszítette a szüleit. Amíg a fiúk próbálták a lelket tartani benne, kerestem egy segítőkész biztonsági dolgozót. Hála az égnek, gyorsan megtalálták a szüleit. Ahogy átölelte az anyukáját, könnybe lábadt a szemem…
Azért még eljutottunk a KNRDY American Steakhouse-hoz, és volt időnk megkóstolni a mangalicakolbászos és rákos gumbot. Érdekesség, hogy a párom alapjáraton nem szereti a rizseshúst, de a barna rántással olyan ízletes egyveleget alkottak, ami után „megnyalta mind a tíz ujját”.
Édességmániámat itt élhettem volna ki, ha éppen mellettünk van a nagyfiam, hiszen desszertnek vattacukrot, az örök fesztivál-kedvencemet, készítettek – középen epres pillecukorral (marshmallow-val). Vicces a hozzá mellékelt epres-bacönös parfüm, amivel tetszésünk szerint fújhattuk volna a cukorra. Na, de a fiamat épp a Kiosk előtt szórakoztatta egy animátor, én meg ugye vigyázok az alakomra…
Amíg a páromat teljesen elvarázsolta a gumbó, addig engem a Kiosk fogasos kimchije. A koreai kultúra, ételek régóta meghatározzák az életem. Szeretem a kimchi savanykás, kissé csípős ízét. Muszáj volt kipróbálnom ezt a változatát, és nem bántam meg. A menta valami hihetetlen üdeséget adott hozzá!
Ha már a fesztivál egyik főtémája így kimaradt a repertoárunkból, az utolsó kóstolásunkba azért belecsempészték: epret szórtak az osztrigára az Osztriga Sommeliernél. 1.000 forint volt egy darab, de megérte az árát: igazán nagyok és húsosak voltak.
Sajnos idén csak ennyi fért bele. Szívesen kóstolgattunk volna még, vettünk volna részt a workshopokban, hallgattunk volna előadásokat a profiktól, de gyerekkel az élet, nem is olyan habos torta. Sebaj, majd jövőre megint ugyanitt – akkor (sem) gyerekmentesen.
