Mindig is szerettem a kihívásokat, különböző játékokon részt venni, ezért a következőkben megpróbálom úgy alakítani az ajánlókat, hogy kapcsolódjanak egy új játék, a Reblog Sprint éppen aktuális címkéihez. (Ne csodálkozzatok jobb oldalt az érdekes szavak listáján!) Először nem hitem, hogy az azelsosprint mit takarhatna, aztán rájöttem, hogy több mindent is: az ELSŐ sorozatom ezzel véget ér és bár a Gourmet Fesztivál alkalmával írtam a halakról, ez lesz az ELSŐ halétterem, amit bemutatok nektek. Nem az utolsó, azt ígérhetem!

A sorozat első részében említett piacnál már írtam, hogy Madridban simán kaphatunk friss tengeri herkentyűket. Sőt azt olvastam, hogy az egész országban itt vannak a legnagyobb halpiacok, ahová egy nap többször is érkeznek friss szállítmányok. Emiatt „Európa legnagyobb kikötőjeként” is emlegetik. Ez azért meglepő számomra, mert míg más nagyvárosok, mint Barcelona vagy Valencia, közvetlenül a tengerparton helyezkednek el, a szóban forgó főváros legalább 350 kilométerre. A madridiak kedvence a tőkehal, míg legszívesebben roston sütve fogyasztják a halakat.

Ugyan Magyarországon nem számottevő a halfogyasztás, mi – a szűk családi köröm – rendkívül szeretjük a vízi élőlényeket. Legyen az folyami, vagy tengeri, különösen az utóbbi. Szóval számunkra egyértelmű volt, hogy az utazásunkra esett születésnapot egy finom halas vacsorával ünnepeljük meg.

A Puerta del Sol közelében nem kellett sokáig keresgélni a megfelelő hely után: a szállodánktól pár lépésre ott volt a Chiringuito de El Señor Martín, egy tengeri halétterem. A közeli piac adja a friss halállományát, amitől nyugodt szívvel állíthatják magukról, hogy a legkiemelkedőbb vendégeik, maguk a halárusok.

Már az első nap észrevettük az üvegajtón keresztül a jégvitrinben csábító polipokat, kagylókat és rákokat, mégis csak az utolsó este tértünk be. Leginkább azt szerettem volna, ha a többiek is megkóstolják a tengeri sünt, mert azt érdemes legalább egyszer az életben. Gyerekkoromban Szicíliában ettem a sós, kocsonyás nyálkát, és főleg annyi maradt meg bennem, hogy a homok kissé ropog a fogam alatt. Na meg az, hogy rendkívül ízlett, annyira különleges volt. Végül most tengeri sünt nem ettünk, mert éppen elfogyott, viszont találtunk más kiváló fogásokat. 

Belépve jobb oldalt valóban ott díszlenek a finomabbnál finomabb, friss, szinte még élő (éppen emiatt nem vetettem rájuk egyetlen pillantást sem) tengeri jószágok, mögöttük pedig a látványkonyhában ügyködő, feketébe öltözött séf.

Éppen e fogadtatástól éreztem úgy a legelső pillanattól, hogy kint járkálok a mólón. Szinte még a levegőben is éreztem a sós víz illatát. A hely kialakítása is rásegített a szinesztéziámra: a középen elhelyezett, magasított, egyszerű faasztalok lócákkal, sámlikkal, a falakra festett kék-vörös halak, a plafonról lelógatott, teknősre hajazó, felfújt úszógumik, a pikkelyes, színes pult, mind-mind azt a képzetet erősítették, hogy igazi tengerészek vagyunk, akik a kikötőben ejtőznek, nem pedig több száz kilométerre, az Ibériai-félsziget közepén sétálgatnak egy forgalmas utcán.

Mi, gyerekkel, a kényelmes, párnázott ülőalkalmatosságot választottuk. Kicsit nyugtalankodtam, hogy a fiam mennyire fogja összekenni a hófehér matracot, vagy a kék párnákat, amiket a feneke alá raktak azért, hogy kényelmesen felérhesse az asztalt, de felesleges volt az aggodalmam: a felszolgáló hölgyet rögtön levette a lábáról, és kérni sem kellett, már hozott neki egy kifestőt és egy kagylóhéjban színes zsírkrétákat, amikkel egész idő alatt szépen, csendben elvolt.

Ekkor tapasztaltam meg, hogy egy gyermek ízlése mennyire változékony. Kicsinek korán bevezettük nála a halféléket, szerette is, a kagyló volt a kedvence. Ezt szem előtt tartva a mi rendelésünket is úgy alakítottuk: tengeri hallevest, a különleges, saját készítésű ecetes kagylót, illetve a direkt neki kért „jó öreg” fish & chipset.

Ebből zsigerből elutasította a halból, kagylóból bőségesen álló levest, mert forró, a friss, isteni, zamatos kagyló sem tetszett neki, mert apróra vágott fűszerekkel szórták meg. A fish & chipsből ugyan evett néhány falatot, főleg a burgonyából és a hal vastag budájából, de azért a nagy részét szintén nekünk kellett megenni. 

Habár a régi mondás, miszerint a halhoz fehér bor dukál, kezd kikopni, hiszen egy vörösbor is simán kihangsúlyozhatja mondjuk a lazac zamatát, mi maradtunk a séf ajánlatánál, aki egy 2014-es, igazi spanyol fehéret javasolt: a Finca Lafuentét. A citrusos és gyümölcsös íze, melyből az ananász és a mangó érződött ki leginkább, ugyanolyan friss hatást keltett, mint a mennyei kagyló, amit választottam. 

A finoman elkészített ételek frissessége, a hely bája, a felszolgáló kedvessége egy olyan pozitív élménnyel szolgált, amit ritkán él át az ember. Kihagyhatatlan hely a tengeri ételek szerelmeseinek!

Ezzel véget ért a madridi visszaemlékezéseim. Remélem, ti, drága olvasóim is élveztétek az utazást. Nézzétek el nekem, hogy a képek minősége leginkább turistafotókra emlékeztetnek, hiszen első sorban pihentünk, csak másodsorban gondoltam odakinn a blogra, ha éppen eszembe jutott.

Amennyiben követni szeretnétek, pontosan merre járunk, figyeljetek a Foursquaren, vagy az Instagramon; ha nem akartok lemaradni a legújabb ajánlókról, a Google+-on külön gyűjteményben megtaláljátok a cikkeket; illetve ha szívesen olvasnátok többet a fiamról, a Facebook oldalon megtehetitek!

Chiringuito de El Señor Martín

Cím: calle Mayor 31, Madrid

Tel.: +34 917 95 71 70

Web: http://www.chiringuitosrmartin.es/

Facebook: https://www.facebook.com/elchiringuitodelsenormartin